2005 őszén egy borongós reggelen odalépett hozzám az ebédlőben Kati néni, egy papírt rakott elém és azt kérdezte, volna-e kedvem nyáron Obervellachba nyelvi táborba menni főként, ha az aktuális németes kolléganő addigra kismama lesz? Nos, valahogy így kezdődött az obervellachi történet.

Igent mondtam, bár aztán sokáig nem is foglalkoztam a témával.

De az élet úgy hozta, hogy a fentebb említett tanárnő babát várt, így adott volt a helyzetem. Már tavasz volt, mikor egy nap elővettem a térképet, hogy megnézzem, hová is megyünk táborozni. Obervellach egy kis városka Karintia tartományban, Ausztria déli részén. No, és mit fogunk ott 1 hétig csinálni? Kati néni azt mondta, ő mindent megszervezett, csak menjek el vele. Akkor még nem is sejthettem, hogy életem legszebb táborozása vár rám, pedig már tanítóként is megjártam 8-10 tábort az elmúlt évek során!!!

Hajnali fél 4-re állítottam az órát, de már csörgés előtt felébredtem, s valami rég nem érzett izgalom kerített hatalmába. Fél 6-kor volt a találkozó az iskola előtt, de én már 20 perccel korábban ott ültem a kocsiban és vártam, hogy a napkeltében ismerős arcokat láthassak. Egy nagy fehér busz ment el mellettem, majd megfordult és parkolt az iskola mellett. Közben megérkezett a Kati néni is a férjével, Imre bácsival. Az idő telt, a gyerekek gyülekeztek, s azonnal indult a munka, a csomagok és okmányok beszedése, ellenőrzése, s az aggódó szülők megnyugtatása. Érzékeny búcsú, s a nagy fehér busz 34 gyerekkel + 3 fő felnőttel útnak indult Ausztria felé. Mögöttünk Imre bácsi meg a Gina külön kocsival, tele dobozokkal és minden lehetséges kellékkel felszerelve. Már az út kezdetén minden arra utalt, hogy jó buli ígérkezik. A sofőr Gábor bácsi roppant barátságos és segítőkész volt, a gyerekek nyugodtak voltak, próbáltak ébredezni. A herendi reggelizés után Rábafüzesnél álltunk meg, ahol a felnőttek létszámát növelte Roland bácsi, a soproni német nyelvtanár és öccse. Nos, 41-en hagytuk magunk mögött Magyarországot, s irány Obervellach!

Graz gyönyörű város, hát ott várt minket az első program. A Volksmuseum-ban nagyon kedves idegenvezetők bemutatták nekünk a népi orvoslás titkait - természetesen német nyelven. Utána a hőséget leküzdve felmásztunk a fellegvárba, hogy megnézhessük az óratornyot meg a panorámát. A hegy hátsó oldalán ereszkedtünk le, s sajnos idő hiányában ki kellett hagynunk a hegy gyomrában zakatoló mesevonatot! Majd legközelebb! Az osztrák autópályán jó ütemben haladtunk, de azért mi is kifogtunk egy fél órás dugót. Egyre zöldebb és magas hegyekkel sűrített táj vett körül minket, átgurultunk a Dráva fölött, majd megérkeztünk

Obervellachba. Egészen a városka végéig mentünk, ott be a busszal egy szűk utacskára, s a hegyoldalban állt a nagy sárga malomház, előtte csobogott egy hegyi patak. Lázár bácsi az ajtóban széles mosollyal és meleg szeretettel várt minket. Gyorsan megkerestük a szobáinkat, leraktuk a nagy batyukat, s mentünk vacsorázni. Már akkor világos volt számomra, hogy itt nem fogunk éhezni!
Az este hátralévő részében a gyerekek naplót írtak (a kicsik magyarul, a nagyok németül), fürödni mentek, néhányan természetesen focimeccset is néztek, majd lassanként mindenki elcsendesedett a hosszú út után. Késő este lett, mire mi 6-an felnőttek is leülhettünk megbeszélni, hogy mi lesz a másnapi program. Jó volt úgy elaludni, hogy a patak csobogását hallgatom és tudom, hogy holnap hógolyózni megyünk!